2014. június 27., péntek

Sziasztok!

Az adminok között, én vagyok a kakukktojás. Hogy miért is? Mert nem vagyok glam. Egy cseppet
sem. Persze, van egy-két zenekar, aminek bejönnek a dalai, de ennyi. Egyszerűen csak belecsöppentem a dologba és, ha már itt vagyok, igyekszem a legjobb tudásom és tapasztalataim szerint segíteni. Admintársaim munkáját, valamint a csoport előremenetelét; - mindezt szépen, csendben, a háttérből. Az általam kedvelt zenekarok: Alice Cooper, Bon Jovi, Gorky Park, Hell n' Diesel.

2014. június 22., vasárnap

Rock'n'roll életút - interjú Siddel, készítette: Roxxygang

Mesélj arról kérlek, hogyan milyen módon, mikor ismerkedtél meg a rockzenével. Mik voltak az első igazán kedvenc bandáid? Rögtön a glam/rocknroll stílus fogott meg?

Nos, a zene egész korán jött. Fateromék elbeszélése szerint már a rácsos kiságyban ugráltam, ha bármilyen zene szólt a háttérben, ami elég gyakori dolog volt, mert apám szintén nagy zenebolond volt. Mindig szólt valami muzsika – szerencsére viszonylag jó ízléssel rendelkezett, így az 1-2 éves koromban aktuális slágerek (ABBA, Boney M.) mellett rengeteg country-t is hallgatott (Johnny Cash, Kris Kristofferson, stb.), így szinte nulla perces koromtól kezdve magamba szívtam a dallamokat. Mint mondtam, mindig imádtam a zenét, és miután kezdett kialakulni az ízlésem, már szelektáltam is.
Az első nagy mánia a Queen volt, és ez a mai napig maradt is. Mindent megszereztem a Queen-től, egész napokat tudtam eltölteni a szobámban egy-egy albumukat hallgatva, énekelve a dalaikat. Nyilván kívülről ez másképp lehetett, de nekem a fejemben akkor pont úgy hallatszott, mintha legalább úgy énekelnék, mint a Freddie Mercury… Ez általános suli elején volt, és igazából az első kedvencem (igazán kedvencem) a Queen lett… ami, lássuk be, nem rossz kezdet. Természetesen rengeteg popzenét is szerettem, bírtam a Pet Shop Boys-t, Michael Jackson-t… ezek egyébként rendkívül jó produkciók voltak, Jacko éneklés szempontjából mai napig az abszolút felső szint.
A hajbanda korszakban még kicsi voltam, asszem’ kb. úgy 9-10 voltam, mikor kijött az Appetite, és elsőre nem tetszett… és pont ez a helyzet, hogy ha őszinte akarok lenni, lekéstem a hajbanda korszakot, mert az akkori felsősök már bírták a GN’R-t, meg a Metallica-t (amit később én is mániákusan szeretni kezdtem), de nekem ez akkor nem mondott semmit… most komolyan, mit mond az Every Rose Has Its Thorn egy 12
éves kissrácnak? Semmit… ellenben a Europe-tól a Final Countdown-t imádtam, semmi mást sem hallgattam egy évig, csak azt a lemezt oda-vissza… Igen, akkor voltam 10 körül.
Később ráálltam a Metallica, Anthrax, Faith No More, Sepultura vonalra, és metálfej lettem tinédzser koromra, ekkor kezdtem gitározni, és oda-vissza tanultam a Metallica-dalokat. Az úgynevezett hajbandákon mindig röhögtem, legalábbis akkor… mert később azért rájöttem, hogy nem a kinézetük alapján kell megítélni ezeket a zenészeket, és hirtelen nagyon beütött nekem a Skid Row, majd a GN’R gimiben. Sebastian Bach miatt lettem végül énekes. Tele voltam poszterekkel… az összes haverom cikizett, hogy ki ez a csaj a falamon. Én pedig mondtam, hogy történetesen a világ legjobb énekese, és hogy én is így fogom tolni egyszer.
Aztán a Guns… teljesen megőrültem az Illusion albumokért. Az a zeneiség, az az image… Axl Rose szövegei rettenetesen sokat jelentettek nekem. A csávó hangja… az a sokszínűség, az a tónus számomra mindent megváltoztatott. Éjszakákon át tudtam nézni a koncertvideókat, a klipeket… De akkor már nem volt divatos – és ez nekem nagyon fontos volt. Végülis ki a f.sz akarja azokat a bandákat hallgatni, amiket az összes többi, béna osztálytársa? Nem? Na, és ez már a Nirvana-korszak volt, mert én akkor voltam 14-15, és az teljesen nem tetszett, mert akkor meg az lett divat… Később azt is megszerettem, de nálam ez alapszabály volt: soha nem hallgatni/tenni semmit, ami épp’ divatos!:)