Rock'n'roll életút - interjú Siddel, készítette: Roxxygang

Mesélj arról kérlek, hogyan milyen módon, mikor ismerkedtél meg a rockzenével. Mik voltak az első igazán kedvenc bandáid? Rögtön a glam/rocknroll stílus fogott meg?

Nos, a zene egész korán jött. Fateromék elbeszélése szerint már a rácsos kiságyban ugráltam, ha bármilyen zene szólt a háttérben, ami elég gyakori dolog volt, mert apám szintén nagy zenebolond volt. Mindig szólt valami muzsika – szerencsére viszonylag jó ízléssel rendelkezett, így az 1-2 éves koromban aktuális slágerek (ABBA, Boney M.) mellett rengeteg country-t is hallgatott (Johnny Cash, Kris Kristofferson, stb.), így szinte nulla perces koromtól kezdve magamba szívtam a dallamokat. Mint mondtam, mindig imádtam a zenét, és miután kezdett kialakulni az ízlésem, már szelektáltam is.

Az első nagy mánia a Queen volt, és ez a mai napig maradt is. Mindent megszereztem a Queen-től, egész napokat tudtam eltölteni a szobámban egy-egy albumukat hallgatva, énekelve a dalaikat. Nyilván kívülről ez másképp lehetett, de nekem a fejemben akkor pont úgy hallatszott, mintha legalább úgy énekelnék, mint a Freddie Mercury… Ez általános suli elején volt, és igazából az első kedvencem (igazán kedvencem) a Queen lett… ami, lássuk be, nem rossz kezdet. Természetesen rengeteg popzenét is szerettem, bírtam a Pet Shop Boys-t, Michael Jackson-t… ezek egyébként rendkívül jó produkciók voltak, Jacko éneklés szempontjából mai napig az abszolút felső szint.

A hajbanda korszakban még kicsi voltam, asszem’ kb. úgy 9-10 voltam, mikor kijött az Appetite, és elsőre nem tetszett… és pont ez a helyzet, hogy ha őszinte akarok lenni, lekéstem a hajbanda korszakot, mert az akkori felsősök már bírták a GN’R-t, meg a Metallica-t (amit később én is mániákusan szeretni kezdtem), de nekem ez akkor nem mondott semmit… most komolyan, mit mond az Every Rose Has Its Thorn egy 12

éves kissrácnak? Semmit… ellenben a Europe-tól a Final Countdown-t imádtam, semmi mást sem hallgattam egy évig, csak azt a lemezt oda-vissza… Igen, akkor voltam 10 körül.

Később ráálltam a Metallica, Anthrax, Faith No More, Sepultura vonalra, és metálfej lettem tinédzser koromra, ekkor kezdtem gitározni, és oda-vissza tanultam a Metallica-dalokat. Az úgynevezett hajbandákon mindig röhögtem, legalábbis akkor… mert később azért rájöttem, hogy nem a kinézetük alapján kell megítélni ezeket a zenészeket, és hirtelen nagyon beütött nekem a Skid Row, majd a GN’R gimiben. Sebastian Bach miatt lettem végül énekes. Tele voltam poszterekkel… az összes haverom cikizett, hogy ki ez a csaj a falamon. Én pedig mondtam, hogy történetesen a világ legjobb énekese, és hogy én is így fogom tolni egyszer.

Aztán a Guns… teljesen megőrültem az Illusion albumokért. Az a zeneiség, az az image… Axl Rose szövegei rettenetesen sokat jelentettek nekem. A csávó hangja… az a sokszínűség, az a tónus számomra mindent megváltoztatott. Éjszakákon át tudtam nézni a koncertvideókat, a klipeket… De akkor már nem volt divatos – és ez nekem nagyon fontos volt. Végülis ki a f.sz akarja azokat a bandákat hallgatni, amiket az összes többi, béna osztálytársa? Nem? Na, és ez már a Nirvana-korszak volt, mert én akkor voltam 14-15, és az teljesen nem tetszett, mert akkor meg az lett divat… Később azt is megszerettem, de nálam ez alapszabály volt: soha nem hallgatni/tenni semmit, ami épp’ divatos!:)

A hajbanda korszak akkor ezek szerint később talált el.

Igen , az igazi hajbanda-korszakot lekéstem, és akkor/ott nem talált be, mert 12-13 évesen nem tudtam mit kezdeni a glam-mel… igazából később megtanultam tisztelni és szeretni az önkifejezésnek ezt a formáját. Sosem korszakból/divatból hallgattam zenét, és soha nem emiatt játszottam/hallgattam bizonyos dalokat. Számomra nem a műfaj a fontos. Ha valaki zenész, vagy művész típusú ember, nem a műfaj alapján válogat. Ez pont olyan, mintha valaki csak horrorfilmeket nézne. Imádom a horrort, de ha nem tolsz mellé néha valami agy halott  komédiát, könnyen befordulsz.

A sokszínűség gyönyörködtet. Vicces ez, mert tőlem pár évvel idősebb arcok mindig mondják, hogy mekkorákat buliztak a 90-es években, meg tinédzserkorukban a Posion-ra, WASP-ra, meg ilyesmikre… Na most, én pechemre akkor voltam 15, mikor a Pearl Jam meg a Kurt Cobain nyavalyogtak, úgyhogy dögös csöcsik  helyett mű-szomorú, „kiégett” kötött pólós tinédzser lányokkal jártam egy osztályba, akik mind „meg akartak halni”…J Te jó ég, gondoltam, mi bajuk van? Ja, ez volt a divat, köszönjük, Kurt… Szegény csávó, nem csoda, hogy kinyírta magát, annyi depressziót egy egész gót 4.b-s lányosztály nem tud feldolgozni…J

Véleményed szerint az akkori vagy a mostani rock színtér a kedvezőbb? Vannak ma is nagyon jó bandák. 

A mai rock színtér… nos, rengeteg dolog tetszik, és általánosságban azt tudom mondani, hogy rengeteg jó produkció létezik manapság is – más kérdés, hogy nincs egy  Guns vagy  Skid Row - szintű rock produkció jelenleg. Ez sajnálatos, mert ha ma rock-ról beszélünk, az a Green Day, a Linkin Park (amik egyébként szintén 20 éves bandák, és kiválóak mind), vagy rosszabb esetben a Limp Bizkit jön elő… metál szinten nem tudom, mi van, mert az momentán annyira nem érdekel, mert kihaltak az egyéniségek. Ami nekem hiányzik a mai rock-színtérről, az az erős egyéniségek által előadott, igazán erős dalok. Steven Tyler köztünk van, hála istennek, 50 éve. És végig sikeres volt a karrierje. Kit lehet manapság mellé állítani? Akár az újak közül… szerintem senki nem állná meg mellette a helyét. És nekem ez hiányzik.

Hogyan lettél énekes? Valaki ösztönzésére  esetleg? Jártál énektanárhoz?

Mint mondtam, mindig közel voltam a zenéhez, és mindig énekeltem, engem az éneklés elvarázsol és elrepít valahová. Ez mindig is így volt, gyerekkoromban is, ma is így van, mindig is így lesz. Természetesen jártam énektanárhoz, énekkaros voltam általánosban, heti három énekkari gyakorlat volt. Jártam külön énekre (amit utáltam akkor, de csak így járhattam karatézni – a szüleim ragaszkodtak ahhoz, hogy járjak zenedébe. Kösz, muter!:) Bejött.)  Megtanultam kottát írni/olvasni (aztán elfelejtettem), a skálákat, hangközöket. A kórusbaJ               
n hallottam a szólamokat, ezek mai napig a fejemben vannak. Voltam kórusversenyeken, sulik között, meg ilyesmi. Aztán jött a gitározás, ott megint csak rengeteget foglalkoztam a zenével. Majd énekes lettem, 15 évesen egy haverom bandájában, ahová gitárosnak hívtak, de nem tudtam jól gitározni, így inkább énekeltem. A „profi” karrierem alatt is sokat jártam énektanárhoz. Egyszerűen kell, hogy az ember tudja használni a hangját. A technika fontos része az éneklésnek. Viszont a legtöbbet abból tanultam, hogy nonstop zenét, énekeseket hallgattam, és oda-vissza énekeltem őket még anno gyerekként… azt semmi nem pótolja. Ha érzed, hogy a zene elrepít, nem is akarsz máshol lenni. És akkor fejlődsz. Mert akkor nem kötelező a dolog. De a technika nélkül akkor sem lehet valaki profi énekes. Az pedig valóban munka. Fizikai munka. Izmok, hangszálak, izzadtság. Színpadon meg pláne

Annyit mindenképpen tudni kell, hogy nálam az, hogy énekes lettem, valahogy eldöntött tény volt (legalábbis részemről) már elég korán… Természetesen a szüleim paráztak ettől (legalábbis anyum, mert a faterom lelépett tőlünk), és ragaszkodott az egyetemi tanulmányimhoz (így lettem angoltanár), de amint annak vége lett, csak a zene volt, és van, mai napig. A zene rengeteget adott, és rengeteget követelt tőlem, mind fizikailag, mind emberileg, anyagilag, érzelmileg. Ez egy kemény meló. Nem biztos, hogy másnap is van mit enned, és egyáltalán nem biztos, hogy a közönség mindig szeretni fog. Viszont az igazi zenészek akkor is játszanak, ha minden kötél szakad. Mert ez az egész nem egy két éves szerződés egy kereskedelmi csatornával. Ez egy egész életre szóló szerződés az ördöggel!!! J

Jelenleg Te birtoklod az első helyet  a  "Ki énekel több zenekarban? " versenyben.  Menjünk  sorra a bandáidon, de előbb azt szeretném tudni mi volt az első bandád anno?

Haha, ez jó… igazából nem szándékozom ebben versenyezni senkivel, mindössze arról van szó, hogy mivel énekes vagyok, azt gondolom, hogy adott számomra X év ezen a bolygón egyszerre, és ezt mi mással tölteném, mint azzal, ami számomra a legnagyobb dolog… a zenével. Még így is van néha szabadidőm, úgyhogy ennél is többet fogok énekelni/fellépni, szóval hajrá!:)

Az első igazán fontos bandámat még Debrecenben alapítottam, ennek Mindscream volt a neve… ezzel meg is nyertünk egy tehetségkutatót, nyertünk stúdióidőt, meg némi pénzt… fel is vettünk egy demót, ami még meg is van valahol. Rengeteg dalt írtam akkoriban, azok közül pár egész jó is lett. Még egy régi Metal Hammer demo-kritikája is megvan… azt írták, még lehet valami ebből a „mikiegeres, Axl Rose”-os hangból…J Nyilvánvaló, hogy olyasvalaki írta a kritikát, aki nem látta át a dalokat művészi szinten… De mondjuk tényleg lett valami belőlem, szóval semmi gáz! Amikor ennek vége lett, sokáig banda nélkül maradtam, mert az ottani haverjaim/zenészeim nem látták át az egész bizniszt (persze nem azt mondom, hogy én átláttam, de megvoltak a saját, nagyobb léptékű terveim). Írtam a dalaimat, fel is vettem 2-3 évente őket.

Aztán megcsináltuk Kornéllal, akit aztán hoztam a Hollywood Rose-ba is, az Alabama-t, ahol megtanultunk 80-90 dalt, Aerosmith-től Stones-on át Republic és Charlie-dalokon keresztül 60-70-es évek popdalaiig minden félét, és elkezdtük az éjszakai életet… Mindenhol játszottunk, egész jó gázsikért, viszont nagyon kemény helyeken. Szombat éjszakák egy debreceni western-csehóban… a hely tele szórakozni vágyó gengszterekkel, szabadnapos rendőrökkel, meg a csajaikkal… 3-4 órákat játszottunk, és általában hamar meg kellett törni a jeget, mert ha nem, akkor jöttek a beszólogatások, meg a buzizások… úgyhogy az egyetlen megoldás az volt, ha kurva jól játszottunk, mert akkor táncoltak, és nem minket baszogattak. Ez utólag rettenet jó iskola volt, mert ha egy frontember tud bánni a „szombat esti közönség”-gel, mindenhol helyt tud állni. Mit mondjak, megoldottam! Olyannyira, hogy a banda szinte minden hétvégén tolta, és egész sok városba eljutottunk.

Így költöztem végül a nagyobb perspektíva miatt Budapestre a Kornéllal, hogy majd itt szerencsét próbálunk. Így is tettünk, és gyakorlatilag 2002-ben ideköltöztünk, 2003 végén pedig már a Hollywood Rose-zal turnéztunk. Én közben tettem pár kört már Bp-n a Suckerpunch-al, ami egy egy lemezt megélt, Extreme/Lenny Kravitz keverék zene volt saját dalokkal, és amiből később kialakult a Hollywood Rose. Namost a HR-ről… tény, hogy az első hivatalosan turnézó, külföldre járó GN’R tribute voltunk, ami sok helyre eljutott. Tévéfelvételek, RTL-klubos megjelenések, rengeteg koncert. Alapító tag voltam, és amíg tartott, szerettem is. Nagyon fontos, hogy én IMÁDOM a Guns-t. És nem azért csináltam a HR-t, mert pénzt vagy népszerűséget akartam ettől. Hanem azért, mert egyszerűen ezek a dalok motiváltak, definiáltak, illetve az életem háttérzenéi voltak akkor már nagyon rég. Az, hogy azzal a bandával szétváltunk, végül a legjobb dolog volt, ami történhetett velem. Mert az a banda sosem a zene szeretetéről szólt, és amikor egy tribute band-ben vannak olyan emberek, akik nem szeretik az adott „anyazenekart”, ott sántít valami. Nem akarom reklámozni őket, úgyhogy elég annyi, hogy amikor 2006-ban eljöttem onnan.

Ekkor alapítottad meg a Candy Shop-ot?

Így van, minden lehetőség adott volt a következő saját zenés produkciómhoz, a Candy Shop-hoz. Ezzel egyből lemezt és klipet csináltunk, és rengeteget koncerteztünk. Ez volt az első „profi” saját bandám. Imádtam minden percét! 2008-ig ment. Közben kaptam egy megkeresést az Endi-től és Pocky-tól egy divatbemutatóra való, egyszeri alkalmas fellépésre… ez volt a Holiday Crüe. 2007 végén volt a dolog. Namost nekem a Pocky és az Endi olyan arcok voltak, akikre gyerekkorom óta felnéztem, és akiket a mai napig maximálisan tisztelek. Pocky-t még gimis koromban láttam a Machine Mouse-ban, még Debrecenben, csakúgy, mint Endiéket, mikor kezdett a Hooligans, de még előtte a Dance-t is láttam… szóval amikor az ember ilyen kaliberű arcokkal zenél, néha elgondolkodik, mekkora királyság is ez! A Holiday mai napig megy, rettenet jó bulikat csinálunk. Közben jött a Helldorado, akik Pécsiek, és úgy importáltak, hogy é

nekeljek náluk, és mivel énekes vagyok, mit csináljak? Tőzsdézzek?! Persze, hogy mentem. Ott glam-all-star dolgokat nyomunk, Aerosmith, Bon Jovi, Poison, Billy Idol, és persze GN’R meg Mötley.

Rengeteg nagyon király koncertünk volt országszerte, a következő pont most lesz június 13-án, pénteken… előre félek. Aztán a Jolly Roger második albumánál felkértek énekesnek, és életem eddigi legjobb RNR lemezét csináltuk meg… rengeteg szöveget, ötletet valósíthattam meg, ami nagyon jól sült el. A lemezt (El Diablo) országosan árulták a nagy bolthálózatok, illetve az angol nyelvű verziót is elkapkodtak Németországban, Belgiumban és Franciaországban. Aztán úgy alakult, hogy a Dust N’ Bones énekes nélkül maradt, és az egykori (nagyjából egyébként feleslegesen, külső emberek által kreált) ellentéteket félretéve elkezdtünk együtt dolgozni.

Számomra a DN’B megtestesíti azt a zenei alázatot, ugyanakkor kib.ott tüzes RNR-t, amit egy GN’R tribute-nek közvetítenie kell. Rengeteget játszunk Németországban és Ausztriában, és remek a banda. Olyan zenészekkel és arcokkal játszhatom együtt, akiket maximálisan tisztelek és elismerek. Momentán egy saját projecten dolgozom ismét egyébként, amihez már kész is van a zenei anyag, és még idén ki szeretném hozni. Erről bővebben most még nem akarok beszélni, de hamarosan ismét megjelenik egy anyagom, amint a körülmények megfelelővé válnak.

Említetted, hogy igazán sokféle zenét hallgatsz. Kinézeted alapján viszont az emberek leginkább glam rockernek titulálnak véleményem szerint.

Mint mondtam, sosem voltam a kategorizálás híve, nem tartom magam semminek, max. egy énekesnek, aki imádja a zenét, és történetesen szereti a haját szőkére festeni, meg szereti a tetoválásait… én mindössze azért festettem szőkére a hajamat 18 évesen, mert kurvára különbözni akartam a többi formától, akik vagy rövid séróval, vagy zsíros, félhosszú grunge-hajjal nyomták… és mindig tetszett ez a kinézet… így aztán eleinte sokszor beszólogattak, meg csajnak néztek. Na, bazze, gondoltam… remek. Megfenyegettek, meg akartak verni, ilyesmi… képzelheted, mennyire bírták ezt a stílust Debrecenben az éjszakai életben…J Persze Magyarországon ez ma is téma még, például volt, hogy pár éve jöttem haza Pécsről koncert után a kocsimmal, és megálltam hajnali háromkor tankolni… smink, haj, ahogy voltam… berongyoltam egy Burn-ért a kútra, ami egy nemlétező falu szélén még nyitva volt… és egyben ez volt a helyi kocsma is. A kútról egyből a csehóba mentél át, és csak ott lehetett cigit venni… Na, persze a hely tele volt lazuló földművesekkel, meg pásztorokkal… érdekes arcokat vágtak, mikor besétáltam a szakadt gatyómban, Converse-ben, meg a tetkóimmal… még a gyümölcsös automata is elnémult. Kurva vicces volt! Nade ilyen van, ez ezzel jár. Aki nem bírja, menjen közmunkásnak!:)

A mai zenekarok  közül vannak kedvenceid?

Nagyon szeretem a Hinder-t,  a Good Charlotte-ot, bírom a  Hardcore Superstar-t, a  Hurts-t, a fun-t, Bruno Mars-t (az utóbbi 10 év LEGJOBB énekese), Lady Gaga-t,  szóval mindenféle laza zenét. Magyarok közül a Hooligans-t szeretem, számomra ők az itthoni rocksztárok. Bírom még Horváth Charlie-t minden formában, rettenet nagy előadó/énekes. Tisztelem a Tankcsapdát, az AFC-t, szóval elég sok mindenkit.

Alap, hogy énekesként-zenészként nem szabad fikázni, hanem – szerintem – azt kell nézni, hogy egy adott produkció miben jó, mit tud adni az embereknek. Rengeteg kezdő zenekart látok, sokakkal játszom együtt. És ez nagyszerű, mert azt látom, hogy rengeteget próbálnak, dalokat írnak, és azt gondolom, ez igen! Pont azt érzik, mint én is… és ez nagyszerű dolog, mert aki ma elkezd zenélni, és kitart, az igazán minden tiszteletet megérdemel!

Tele vagy  tetoválással! Mikor kezdődött ez az őrület számodra? Tervezel még új mintákat?

Tele még azért nem vagyok, a két karom van tele, meg a mellkasom jobb oldala, szóval igen, tervezek még varratni. Relatív későn kezdtem ezt, 27 körül, és nem bántam meg semmit, mert minden mintám jelentéssel bír, kifejez engem, és pozitív karmát gerjeszt. Számomra a zene és a tetkók is spirituális, művészi szinten vannak, és kreatív teret biztosítanak. Tudatosan ki van találva, ezért segítenek az életben.

Egyébként nekem a tattoo-k a Mötley Crüe-től tetszettek meg, eszméletlen volt, ahogy Tommy Lee meg Nikki Sixx kinéztek… az egy dolog, hogy nem tudtam megkülönböztetni őket gyerekkoromban, de az a külsö, meg az az image… Teljesen kikészített, úgyhogy egyszer csak rászántam magam, és megtörtént… ilyen egyszerű!

Te vagy az első interjúalanyunk.  Mit szólsz a ehhez az új weboldalhoz?

Remek az elgondolás, nagyon tetszik az oldal. Maximálisan támogatom az ilyen kezdeményezéseket, hiszen a RNR egy olyan műfaj, amit a rajongók szeretete éltet, és visz tovább. Mióta éneklek, már a sokadik generáció szereti meg a mi kis rock n’ roll-unkat, és ha ehhez Ti is hozzájárultok, az egy igazán kiváló dolog! A rock’n’roll olyan zene, ami, ha egyszer elragad, nem ereszt többé. Ez Elvis meg a Beatles óta így van. És minél több emberhez jut el, minél többen szeretik meg, annál jobb!

Köszönöm az interjút Sidd, Rock’n’roll!